chapter three

Izgalom. Félelem. Keserűség. Folyamatos bizsergés a hasamban. Idegesség.

Ha Lois Lowry elképzelt világában lennénk, én ezeket soroltam volna fel az esti vacsoránál, mikor mindenki elmeséli napi érzéseit. Amikor olvastam Az emlékek őre című könyvet, nem értettem mire jó, ha mindenki élete teljesen nyitott, mindent elmesél: mi történt aznap, milyen érzések kavarognak benne. De négy várakozással teli nap után rájöttem, hogy nem jó magunkban tartani az érzéseket. Egyiket se. Mert még ha azt is hisszük, hogy senki nem értené meg, senki nem tud segíteni átvészelni az izgalommal vagy félelemmel teli pillanatokat, akkor tévedünk. Talán nem értik. Talán sose fogják. De ha nem mondunk el senkinek semmit, akkor nem tudhatjuk meg. Ha elmondjuk, és nem értik meg, akkor sincsen semmi baj. Talán jobb is. Mert elmesélhetjük milyen érzés. Kiadhatjuk magunkból a dolgokat. Talán még akkor sem fogják érteni. De ha az embernek olyan barátnője van, mint nekem Tara, akkor van a legjobb dolga. Tara sem értette meg milyen érzések kavarognak bennem. De végig mellettem volt, együtt félt és izgult velem, ha még nem is olyan mértékben amennyire én.

Szerdán még jó sokáig egyeztettünk az igazgatónővel és az osztályfőnökömmel. Többi tanárom időközben elment, néhányan még a vállamat is megveregették. Mrs. Cage, Miss Carver, édesanyám és Én este 8 óráig dekkoltunk a suliban. Taranak időközben haza kellett mennie, amit mindannyian megértettünk, de amint hazaértem, az volt az első dolgom, hogy őt felhívtam, és „megbeszéltük” a dolgokat. Persze csajos dolgon, úgyhogy a megbeszélés alatt nem egy normális beszélgetést kell érteni.

4 napom volt felkészülni. Mind lelkiekben, mind testiekben. Nekem ebből a négy napból három azzal telt, hogy vártam, mikor jelentik be, hogy ez csak egy átverés, nem megyek sehova. És mivel ez nem következett be, vasárnap reggel muszáj voltam összekapni magamat, és elkezdeni összepakolni a cuccaimat. Két bőrönd, és egy utazótáska már tele volt, mikor Anyu figyelmeztetett, hogy nem kell az öt és fél hónap minden napjára más ruha, hiszen kimossák nekem. És ha még nem is mosnák ki, akkor is el tudnék menni egy mosodába a ruháimmal.

-Ó… Igazad van-álltam fel a földről a legnagyobb káoszban amit valaha csak láttam

-Na ugye? Szeretnéd hogy segítsek?-mosolyodott el. Ezt megkérdezte már párszor a nap folyamán, és még csak dél volt, de mindig csak a fejemet ráztam, mondván „majd fél évig önállóan kell viselkednem, ha ezt rám bíztátok, akkor csak össze tudom pakolni a cuccaimat”, de beláttam, hogy hiába makacskodom, attól nem lesz jobb a helyzetem, úgyhogy csak bólintottam egyet. És lám! Háromnegyed óra múlva már mindenem be volt pakolva a kocsiba, már csak én végeztem el az utolsó simításokat magamon. Egy lányhoz nem méltó módon rohantam le a lépcsőn, és vágtam be magam a hátsó ülésre.

-Indulhatunk-dörzsöltem össze az egyre jobban izzadó tenyeremet. Anyu mégegyszer mosolyogva rámpillantott a visszapillantó tükörből, majd lenyomta a gázpedált, és indultunk. Természetesen először Taraért. Mint legjobb barátnőm, ki akart kísérni Blackpoolba a reptérre. És ebben nem akadályoztam meg. Mikor beértünk az utcájukba, már kint toporgott. Amint megpillantotta a kocsit, neki is boldog mosoly terült szét az arcán. Már vagy négy napja mindenki folyamatosan csak mosolygott rám…

-Jó napot Mrs. Work! Hogy van ma délután?-fordult anyu felé miután bepattant a kocsiba és jó szorosan megölelt.

-Tara… Hányszor mondtam már hogy tegezz? Nem elégszer? És tudod, hogy már jó ideje nem vagyok Mrs. Work-jeletette ki anyukám fenyegető hangon, de vigyorát nem tudta visszafojtani, úgyhogy természetesen nem vettük komolyan.

-Elnézét… Mármint… Bocsi-vigyorodott el Tara is. Nem akadt fent az utolsó mondaton, amit hálásan megköszöntem neki magamban.

-Mindjárt más-válaszolt édesanyám folyamatosan a visszapillantó tükörbe bámulva. Tara ezután hozzám fordult komoly arccal, de tudtam hogy belül szakad a nevetéstől

-Készen állsz?-kérdezte igyekezve komoly maradni, de megremegett a hangja, úgyhogy természetesen nem bírta ki. Kitörött belőle a röhögés.

-Soha nem álltam még ennyire készen valamire-válaszoltam neki fejemet csóválva, hogy még ilyen pillanatban sem tud komoly maradni. Az úthátralévő részét végigcsacsogtuk, mintha az csak egy teljesen hétköznapi nap lett volna. Az áthúzott Preston táblától szomorúan búcsúztam, mert már akkor hiányzott a város. A kisvárosi nyüzsgés. Az osztálytársaim. Még azok is, akiket utáltam, és akik viszont utáltak engem. Hiszen nélkülük mégse lett volna teljes az életem. Mindenkinek kellenek ellenségek. Nélkülük nem lehet megerősödni. Ha mindenki csak szeret, akkor nem lehet elég erős személyiség lenni. Ha nem kell visszaszólnod senkinek, ha nem kell megvédened a legjobb barátnődet másokkal szemben, ha nem kell veszekedned, ha nem kell valakit lenézned, ha nem lehetsz valakivel bunkó…ha nem sírsz otthon a szobádban, mert megbántottak, és eleged van, ha nem kell kisírt szemekkel iskolába menned, akkor nem vagy igazi ember. Mert az nem igazi ember, aki ezek dolgok valamelyikén nem megy keresztül. Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy nem omlottam össze fájdalmas pillanatokban, mert már megszoktam, hogy vissza kell fojtanom a könnyeimet és nem eshetek össze.

-De ugye tudod, hogy fél évig 5 baromi helyes sráccal leszel összezárva, akik közül hivatalosan kettőnek nincs barátnője? Mondjuk, ki tudja mi van a dolgok mögött. Na de Harry Styles és Niall Horan! Mihez kezdesz velük?-kacsintott rám pajkosan ezzel kizökkentve gondolatmenetemből.

-Nicsak valaki kutakodott-huzogattam a szemöldököm-Egyébként semmit nem kezdek velük-jelentettem ki határozottan-ugyanis tulajdonképpen a rabszolgájuk leszek.

-Te komplett hülye vagy. Hogy lennél már a rabszolgájuk? Így ismered te őket?-röhögött fel

-Kedves barátnőm. Elárulnám, hogy semennyire sem ismerem őket, ezért fogalmam sincs, hogy mire számítsak. A végén még lehet kiderül, hogy valami elszállt kis sztárocskák-forgattam meg a szemem

-Vaaaagy kiderül, hogy élőben még jobb pasik, mint a fényképeken. Mondjuk, nem tudom, hogy az lehetséges-e-gondolkodott el egy pillanatra-Nem, nem hiszem-jelentette ki-De az viszont lehetséges, hogy valamelyikük a végén beléd szeret. És akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltok-vigyorgott folyamatosan, mire kijelentettem, hogy tényleg teljesen elment az esze. Ő pedig visszavágott, hogy hogy ment volna el, ha eddig se volt. Ilyen értelmes beszélgetést folytattunk utolsó együtt töltött perceinkben. Mindketten szomorúan vettük tudomásul alig fél óra elteltével, hogy anyu már a blackpooli reptér parkolójában áll. Kiszálltunk a kocsiból, és a csomagtartóhoz siettünk. Kipakoltuk a cuccaimat, majd mindenki megfogott egyet a csomagjaim közül, és elindultunk befelé.

-Na akkor tiszta, mi lesz Londonban ugye? Leszállsz, átveszed a csomagjaidat. Egy – valószínűleg – böhömnagy emberke fog várni, hogy segítsen cipekedni. James a neve. James Thompson. Ő majd elvisz valamelyik fiú házába, ahol ott lesz a turné menedzsere és a srácok. Nagyon vigyázz magadra kislányom, rendben? Egészben, sértetlenül szeretnélek majd viszont látni. És ha nem is minden nap, de legalább kétnaponta hívj, hogy minden rendben van-e-sorolta hangosan követelményeit, amiket persze nem értettem. Neki is sok időbe telt míg beleegyezett, hogy elmehessek. Csak utána szóltak nekem. Azért tudtam meg ilyen későn. Azt pedig, hogy sértetlenül szeretne visszakapni, „enyhe” célzással mondta. Ráadásul nem halkan beszélt, hiszen a bőröndök görgői hangosan robogtak az úton, így nem csodálnám, ha páran meghallották volna.

-Nyugi anyu, minden rendben lesz. Hívlak, amikor csak tudlak. De tudod, az időeltolódásra is figyelnem kell-forgattam meg a szemem

-Engem akár az éjszaka közepén is felhívhatsz, csak tudjam, hogy jól vagy-pislogott meghatottan, mikor a bejárathoz értünk. A táskaleadóig tudtak kísérni, de utána muszáj volt búcsúzkodni.

-Tekintettel arra, hogy majdnem minden nap beszélni fogunk, nem szeretném, hogy nagy búcsúzkodás legyen. Létezik telefon, e-mail, internet, Skype…minden. Szóval csak nyugi-mosolyodtam el, és mindkettőjüket megöleltem.

-Hiányozni fogtok-mondtam halkan, és csak néztem őket.

-Bella? Ha már te nem fogsz pasizni, legalább szólhatnál Niall-nek az érdekemben-billentette oldalra a fejét, és elvigyorodott, mire felnevettem

-Majd mesélek nekik rólatok-nyugtattam meg őket, de ekkor egy idegesítő, sipító női hang bemondta, hogy meg lehet kezdeni a beszállást a Londonba tartó gépre, úgyhogy mégegyszer megöleltem őket, majd integetve megfordultam, és indultam felszállni a gépre. Hát akkor..irány London!