chapter two

Remegtek a lábaim, levert a víz, a pulzusom az egekben ugrálhatott… Ezek után már végképp nem tudtam mit gondoljak… Az egész tanári kar ott ült előttem az egy sorban lévő asztalok mögött. Néhányan mosolyogtak, például Miss Carver, de egyesek csak fapofával, kávét szürcsölgetve, vagy esetleg valami magazint lapozgatva, unottan üldögéltek. Mrs. Cage illedelmesen leült középre, Miss Carver, és….és az édesanyám közé. Anyu? Mi az isten történik itt? Nem, most már biztos nem rossz. Hiszen anyu is mosolyog…

-Foglalj helyet-mutatott az igazgatóasszony a velük szemben lévő, de nem túl közeli székre. Nagy nehezen odabotorkáltam, remegett a lábam, a kezem, összekoccantam a fogaim, mint mikor fázom. Mikor a szék elé értem lehuppantam, de nem vadon, inkább csak izgatottan. Sarkaimat széttoltam, térdeimet pedig összekoccantottam, és kicsit előrébbhajoltam, hogy jól lássam tanáraimat. Ismét belülről kezdtem harapdálni a számat, de némát leszidtam magamat, mondván, nem vagyok kannibál. Nagy szemekkel pillantottam végig azokon az embereken, akik az elmúlt 4 évben értelmet vertek belém. Voltak olyanok, akiket szerettem, sőt… bálványoztam. De akadtak olyanok is akik nem nagyon szívleltek engem, és hát úgy elég nehéz lett volna nekem szeretni őket. Ekkor már mindenkinek rajtam volt a tekintete. Pillantásom végül megállapodott anyukámon, és kérdő pillantással néztem rá. Ő viszont csak mosolygott.

-Már biztosan nem tudod elképzelni miről van szó Bella-jelentette ki mosolyogva Mrs. Cage, így ráemeltem a tekintetem, és tudatlanul megráztam a fejem. Tényleg nem tudtam.

-Nos… megnyugodhatsz, nem rossz dolog. Sőt, kifejezetten jó dolog, és ráadásul tiszteletreméltó. Azért nem is sejtheted miről van szó, mert ilyet már nagyon régen csináltunk. Mikor is volt?-tekintett körbe, de választ ismét nem várt, hiszen visszaemelte rám a pillantását-Szóval nagyon régen… Ezért is nagyon nagy megtiszteltetés.

-De mégis micsoda?-szaladt ki a számon, és tudtam, hogy az a hangsúly közel sem megfelelő a tanáraimmal szemben, ezért rögtön elnézést is kértem a kirohanásomért.

-Semmi gond, Bella. Látom mennyire izgatott vagy. Nagyon régen volt iskolánkban olyan tanuló, aki a gimnázium negyedik osztályáig tudta tartani a kitűnő posztot, ilyen nehéz szakon. Mert a konyha szak nem könnyű… Közel sem… Ha valakinek megemlítetted, biztos azt hitte hogy milyen jó neked, hiszen csak főznöd-sütnöd kell. Akadt már ilyen Bella?-kérdezte gyengéden, mire vadul bólogatni kezdtem. Ha valakinek megemlítettem a szakomat, tényleg ezt hitték. És hiába magyaráztam, hogy nem könnyű, nem hittek nekem…-De tévednek. Nem csak a konyhában vagytok. Ha valaki szakács szeretne lenni, annak tökéletesen kell tudnia a kémiát. És a fizikában is teljesen otthon kell lennie. És ez nem egyszerű dolog egy tinédzsernek. Neked még is sikerült. Úgy, mint az elmúlt években senkinek. És ezért szeretnénk megjutalmazni-és innentől kezdve biztos voltam benne, hogy akármi is lesz a jutalom, én örülni fogok neki, nem kicsit. Hiszen a mi iskolánk nem kicsiben játszik.

-Kaptunk egy felkérést. Édesanyád már beleegyezett. Már csak a te véleményedre vagyunk kíváncsiak. A felkérés pedig egy One Direction nevű együttestől érkezett. Az április végén induló Where We Are nevezetű turnéjukra szeretnének felvenni egy hölgyet, aki főz nekik. A menedzserük megelégelte, hogy folyton drága éttermekbe járnak, és szórják a pénzt. A fiúknak pedig csak az az egy kikötésük volt, hogy lány legyen-mosolyodott el sunyin Mrs. Cage… De én ahhoz még túlságosan le voltam maradva, hogy reagálni tudjak. Mi? Azt akarják, hogy kísérjem el a One Directiont a világkörüli turnéjukra? És én főzzek nekik? ENGEM VÁLASZTOTTAK? Teljesen lefagytam. Szerettem a One Directiont. Nem voltam őrült Directioner, de bírtam a számaikat, meg a srácokat is. És most hogy ilyen közeli lett az élmény, hogy találkozhatok velük, ráébredtem, hogy eddig milyen távoli volt. Nem tudtam mit mondhatnék.

-Azért láthatod itt az összes egykori, és mostani tanáraidat, mert közös döntés volt. Kisebb kiesésekkel, mindenki rád gondolt, aki pedig nem, az is belátta, hogy te lennél a legtökéletesebb erre a posztra. Természetesen egy pótembert is kijelöltünk, és minél hamarabb várnánk válaszodat, mert ha nemleges, tájékoztatnunk kéne a pótember szüleit, és őt is. Örülnénk, ha még most megkapnánk a válaszodat, ugyanis a vasárnapi repülővel mennél Londonba. Lenne pár napod összeismerkedni a srácokkal, lakhatnál valamelyikük házában 4 napig. Utána csütörtökön indulnátok is az első helyszínre, Kolumbiába. Majd onnan tovább. Mi természetesen nem kényszerítünk, de mi is, és édesanyád is nagyon örülnénk neki, ha tapasztalatot szereznél. Emellett az iskolánk hírneve is nőne, te pedig pénzt keresnél, az iskola 25%-ot kérne. Mind úgy hisszük ez így korrekt, főleg, hogy nem kis összegről van szó. De én már eleget mondtam. Szeretném meghallgatni a te véleményedet is-fejezte be. Én pedig még mindig teljes sokkban voltam. A testem viszont műkdött, még ha nem is teljes összhangban az agyammal. Bólintottam. Meg akartam csinálni, de egyben rettegtem is. Eszembe jutott, ami szerintem mindenki másnak is legelőször eszébe jutott volna. Mi van, ha nem jövök be nekik?! Mi van, ha utálni fognak?! De ezen az érzésen felülkerekedett az izgalom. Ez az izgalom sokkalta más volt, mint amit délelőtt éreztem. És kezdtem megérteni mitől olyan őrültek a One Direction rajongók. Nem is őrültek. Csak izgatottak. Még mindig bólogattam, mikor végre kijöttek a számon a hangok.

-Igen. Meg szeretném csinálni-ingattam a fejem

-Nagyszerű! Ez esetben, behívhatod Tarat, hiszen mindketten tudjuk, hogy hallgatózik, és szeretnék tőle kérni valamit-mosolygott Miss Carver rám, és fejével az ajtó felé bökött. Felálltam, odasiettem az ajtóhoz, és amint kinyitottam, Tara a nyakamba borult, és szorosan ölelt. Ezek szerint mindent hallott. Örültem neki, hogy olyan barátnőm van, aki örül nekem, és nem féltékenykedik. Mikor elengedett rámosolyogtam, és visszafordultam az asztalok felé. Mosolyogva figyeltek minket.

-Azt azért remélem tudod, Bella, hogy tanulnod attól még majd kell. És szeretnélek megkérni rá téged, Tara, hogy minden nap add le az anyagot Bellanak, és faggasd ki, hogy milyen az élet a nagyvilágban. Természetesen minket is érdekel, és te majd elmesélheted nekünk, Bella történeteit. Benne vagytok?-kacsintott Miss Carver, mire mindketten bólogattunk. Hogy ne lettünk volna benne?!

-Ezesetben…foglaljatok helyet! Még rengeteg megbeszélnivalónk van-szólalt meg ismét osztályfőnökünk, mire mindketten leültünk, és figyelemmel hallgattuk tanárainkat.

chapter one

Egy általam egykor még általánosnak hitt napon rohantam az iskola folyosóján a legjobb barátnőmmel Taraval. Az első óránk kémia volt, és már késésben voltunk, ugyanis reggel bedöglött a kocsim… Az osztályfőnöm büszke mosollyal állt meg előttem, mielőtt beléphettem volna a terembe.

-Bella-szólított meg-Kérlek gyere be a tanári szobába az órák után-mondta igyekezve elfojtani mosolyát. Tarara pillantottam, aki kérdőn nézett rám, csakhogy én sem tudtam mit szeretnének tőlem. Magatartásom és a szorgalmam is rendben van, általában nem kavarok nagy port a suli területén, csak egy egyszerű negyedikes vagyok-pörgettem végig gondolataimban, hogy vajon mit is akarhat. Tararól visszapillantottam Miss Carverre. Fiatal volt, 34 éves, nem úgy mint a többi tanár általában, akik már nagyon a nyugdíj felé igyekeztek. Egy évvel azelőtt került az iskolába, mint a mi osztályunk. Egy próbaéve volt, és mivel megfelelt a következő évben már osztályt vállalhatott. Így lett az osztályfőnökünk egy fiatal, mindig mosolygós Carry Carver nevű hölgy. De a mosolya más volt mint máskor, miközben várakozón pislogott rám.

-Rendben-rebegtem, és beleegyezésem után el is igyekezett. Gondolom órája volt.

-Valami rosszat tettem?-pillantottam félénken barátnőmre, aki még mindig összevont szemöldökkel toporgott mellettem.

-Nyugi! Biztos nem lesz semmi baj-simított végig a karomon, majd biztatóan rám mosolygott. Beharaptam az ajkam, majd odaléptem a terem ajtajához és lecsúsztattam a kezem a kilincsre, majd lenyomtam, és betoltam az ajtót. Beléptünk a terembe, és mint vártam, minden szem rám szegeződött. Mrs. Zagorsky csak egy futó pillantást vetett ránk, majd intett a fejével, hogy üljünk a helyünkre. Lehajtott fejjel igyekeztem a padomhoz, majd bevágtam magam a helyemre. Lecsúsztattam a vállamról a táskát, és a padom mellé tettem, és kicipzáraztam a táskám, aminek a zaja a csendben fülsüketítőnek hatott. Tara is leült a mellettem lévő padba, és ő is előpakolta a felszerelését az órára. Amint Mrs. Zagorsky úgy vélte hogy lelkiekben már ott vagyunk az órán folytatta az óra anyagának a magyarázását. De én nem voltam ott az órán, még csak fél füllel sem. Még mindig azon jártak a gondolataim, ami a folyosón történt. Rosszat csináltam? Nem, biztosan nem…arról csak tudnék, ha valami bajban lennék…A tanulási átlagom olyan, mint mindig. Ajj nemtudooom. És ez volt egész nap. Nem csak kémia órán, hanem az azt követő matek, angol, technika, fizika és a konyhás órán. Az utolsó óra után rohantam kezet mosni, mert mivel ugye konyhás óra volt, tiszta kaja volt a kezem. Olyan erővel és gyorsasággal dörzsöltem le az ujjaimról a kelt tésztát, mint még soha. Tara is mellettem igyekezett, ő csakugyan olyan izgatott volt mint én. Ugyanis napközben a félelmem izgalommá alakult, hiszen ráébredtem, hogy nem csak rossz dologról lehet szó…Sőt, nagy valószínűséggel nem leszidni akarnak, hiszen az egész napom azzal telt, hogy átgondoltam az eltelt napjaimat, és semmi sem jutott eszembe, ami vádként hozható fel ellenem. De ugyanakkor azt is tudtam hogy egyes tanárok bármire képesek. Viszont Miss Carver mosolygott, és határozottan izgatott volt. És az órák végére, már én is szétrobbantam ettől az érzéstől. Keményen dörzsöltem a kezem a törülközőbe, majd felkaptam a táskám, és sietős léptekkel elhagytam a termet. Az osztálytársaim ismét megbámultak, azon a napon nem először, nem másodszor, és még csak nem is harmadszor. Mikor fizika órán felszólított a tanár, és én nem tudtam válaszolni, többen leesett állal néztek rám. Na nem, mintha stréber lennék…Csak éppen rossz tanuló sem vagyok. Mikor a tanári szoba elé értem kifújtam a levegőmet, amiről addig nem is tudtam, hogy bent tartottam. Pár másodperc múlva Tara lihegve ért be, majd mikor kétkedve pillantottam rá, bíztatóan mosolygott. Az ajtó felé fordultam, majd tettem egy pár lépést, és kopogásra emeltem a kezem. Már csak meg kellett volna lendítenem a kezem, és akkor pár percen belül megtudtam volna, hogy mi miatt görcsöltem egész nap. Ám a kezem nem akart mozdulni. Úgy éreztem minden bátorságom inába szállt, és hirtelen semmi támogatás nem jutott eszembe, amit mondhattam volna magamnak. Biztos voltam benne, hogy leszidnak, kirúgnak az iskolából, de az okát nem tudtam. A gyomrom hirtelen felfordult, a kezem megremegett, a következő pillanatban Tara szorítását éreztem a derekamon, amint maga felé fordít.

-Hé kislány! Minden rendben van! Emlékszel Miss Carver arcára? Boldog volt. Büszke volt. Csak jó dolog lehet. Hallasz Bella?-szorította meg gyengéden a karomat. Belül a számat harapdáltam, és lehajtott fejjel bólintottam. Igaza van – mondtam magamban.  Felemeltem a fejemet, egy halvány mosolyt eresztettem meg felé egy halvány mosolyt, majd valamivel magabiztosabban, mint az előtt az ajtóhoz fordultam és kopogtam kettőt. Nem a leghangosabban, de kopogtam. Tara körülbelül 10 másodpercig bírta a csendet, és hogy senki nem nyitotta ki az ajtót, utána egy „Az istenit!” kiáltással szorosan mellém állt, és már emelte a tenyerét, hogy megcsapkodja az ajtót, ám mikor  Mrs. Cage, az igazgatónő kinyitotta az ajtót, megszeppenten húzta vissza a kezét.

-Á, Tara szívem, régen láttalak, hogy vagy?-mosolygott rá az idős hölgy. Mrs. Cage nagyon régóta tanított az iskolában, és még az előtt igazgatóasszonynak választották, hogy mi az iskolába kerültünk. Földrajzot tanított, és mivel mi konyha szakra mentünk csak első és második évben volt föcink, utána már magasabb óraszámban kellett tanulnunk a kémiát és a fizikát, és minden nap volt legalább egy gyakorlati óra (amit mi-diákok-csak konyhás órának nevezünk), ezért nem fért az órarendbe, így nem tanított minket Mrs. Cage ezek után. Sajnáltam, ugyanis szerettem a tanítási módszereit, viszont nem bántam, hiszen tudtam, hogy ha a földrajzot is beletették volna a tanmenetbe, akár 8 óránk is lenne egy nap. Az pedig nem hiányzott, tekintettel a sok tanulnivalóra.

-Bella. Már vártunk-fordult felém Mrs. Cage még mindig mosolyogva, nem várva meg Tara válaszát. Biccentettem, mire ő hátat fordított, és elegánsan, apró termete miatt kis léptekkel betipegett a szobába. Egyértelmű volt, hogy azt várja, hogy utánamenjek. És az szintén egyértelmű volt, hogy Tara nem jöhet be velem.

-Bella…-kezdett volna támogatni ijedten, de félbeszakítottam.

-Minden rendben Tara. Megoldom-jelentettem ki, és fogalmam sem volt honnan volt olyan magabiztos hangom, mikor belül rettegtem. De Tara arcát látva kívülről nem a félős énem látszott, hanem a magabiztos, határozott kiállású Bella.

-Minden rendben lesz-mondta, de úgy hatott, mintha már nem is engem, hanem inkább saját magát győzködné.

-Hát persze… Mint mindig-fogtam meg az állát, felemeltem, és rámosolyogtam. Még megöleltem volna, de a szobából köhögést hallottam. És senki nem volt beteg, Inkább hatott figyelmeztető köhögésként. Sietős léptekkel bementem, és behúztam magam mögött az ajtót. De attól, amit megpillantottam, ismét minden önbizalmam elszállt. Remegtek a lábaim, levert a víz, a pulzusom az egekben ugrálhatott…Ezek után már végképp nem tudtam mit gondoljak…